Amióta Kubában létrehoztak az ország 35 különböző pontján nyilvános wifi hozzáférést, a kubaiak az utcán élik társadalmi életüket. Ez nem is lenne meglepő, csakhogy most ezt nem egymással teszik, hanem külhonban élő rokonaikkal, barátaikkal.

Hasonló a kép, mint nálunk a metrón: rengeteg ember együtt, de senki nem a másikkal beszélget, hanem mindenki a képernyőjét bújja. Ugyanez zajlik Kubában, csak az emberek a wifi hozzáféréssel rendelkező tereken gyűlnek össze, leülnek a földre, és hátukat a falnak támasztva csetelnek vagy skype-olnak. Olyan családtagokat, barátokat látnak viszont, akik évek óta elhagyták a szigetet, s azóta csak telefonon tudtak kapcsolatot tartani.

A beszélgetések többször megszakadnak, hiszen az internet még nem a leggyorsabb és a legjobb színvonalú, nem bírja ezt a terhelést sem, de az emberek nem bánják, nem bosszankodnak… BOLDOGOK! (Újabb példája annak, hogy minden relatív…)

Repkednek az éterben a szebbnél szebb vallomások, rácsodálkoznak a nemrég született unokahúgra, a nagyra nőtt tesóra, a nagyi megsokasodott ráncaira, az “együttlét” hihetetlen pillanataira.

Sokan jelentős távolságokat tesznek meg azért, hogy egy-egy ilyen ponthoz eljussanak. Bár a szolgáltatás ára (kb. 2 USD/óra) még a lakosság nagy része számára nem elérhető, de olcsóbb, mint a külföldi telefonhívás.

A folyamat elindult. Remélhetőleg lesz folytatás, annál is inkább, mivel az amerikai gazdasági jelenlét alapfeltétele egy széleskörű, magasszintű internet megléte.

Felmerül a kérdés azonban, bízhatunk-e egy valódi nyitásban akkor, amikor emberi jogi aktivistákat rendszeresen tartóztatnak le, amikor a szólás és a vélemény nyilvánítás szabadsága nem ismert fogalmak a kubaiak szótárában…?