Sok országban figyelhetők meg törekvések arra cégek és kormányok részéről, hogy növekedjék a nők aránya a vezető pozíciókban mind vállalati, mind kormányzati szinten. Van, ahol kvótákat írnak elő a megvalósítandó nemek közötti arányról. Ebben egyik élenjáró ország Norvégia, ahol már évtizedek óta nagy hangsúlyt fektetnek a nemek közötti egyenlőség megvalósítására a gazdasági és társadalmi élet minden területén. Még a sorkatonai szolgálatot is bevezették nők számára.

A tapasztalat, a gyakorlat és több nemzetközi kutatás eredménye azonban azt mutatja, hogy a nők azokban az országokban, mint pl. Norvégia, ahol tényleges választási lehetőségük van, a nőies szakmákat részesítik előnyben.

A kutatások szerint a nők férfias területekre való belépése általában valamilyen gazdasági vagy politikai kényszer eredménye. Tehát, ahol megvan a nőies munkák gazdasági és társadalmi megbecsülése, ott a nők többsége szívesebben választ nőies munkát. … Ami teljesen érthető és természetes … Miért kell kvótákkal erőltetni az ellenkezőjét?

Arra kellene inkább a hangsúlyt fektetni, hogy egyenlő legyen az elbírálás: ha az adott munkára egy nő alkalmasabb, mint az ugyanoda jelentkező férfitársa, akkor kapja meg a lehetőséget a nő, de ha ez  fordítva igaz, “győzzön” a férfi. Igazából, csak az azonos feltételeket kell megteremteni, és félretenni a sztereotípiákat. Egy munkahely betöltéséről döntést hozóknak csak az EMBER-t kellene látniuk.

A gond akkor van, ha egyformán jónak találtatik mindkét nembeli jelentkező. Ilyenkor mi történik? Ha kvótarendszer van, a nőt választják, ha nincs kvótarendszer, akkor a férfit, mert az nem lesz terhes, és nem fog hiányozni, ha betegek a gyerekei. Mindkettő valamilyen szinten diszkrimináció.

Több cég a női kvóta emelésével párhuzamosan meghirdetett egy bizonyos work-life-balance programot, amelynek egyik célja, hogy a nők családi életüket jobban össze tudják hangolni vezető pozícióikkal. Ennek egyik eleme pl. a home-office, amikor munkaidejük valahányad részét otthonról dolgozva tölthetik le.

Bár általában elmondható, hogy ha megengedett a szokásokkal ellentétes cselekvés, akkor az máris veszít vonzerejéből, itt mégsem erről van szó. De az mindenképp igaz, hogy annak van a legnagyobb jelentősége: VAN-E LEHETőSÉGÜNK VÁLASZTANI?. Ha van, az adja meg számunkra a szabadságot, azt az érzést, hogy mi döntünk és nem a körülmények. Jó lenne, ha ez egy belátható időn belül nemcsak egy-két jóléti állam “kiváltsága” lenne…