A rengeteg megrázó fotó közül volt egy, amely különösen megragadott: amikor egy anya Iránban megbocsátott fia gyilkosának…
Elgondolkodtató a felvétel: az iszlám vallásjog szerint az áldozat családjának részt kell venni a gyilkos büntetésében, jelen esetben a szülőknek kellett volna kihúzni a széket az elítélt lába alól. A képen szereplő anya fájdalma ellenére nem volt képes ezt megtenni. Nem a szemet szemért elv, a bosszú vezérelte, hanem civilizált jogállami és keresztényi módon viselkedett. Egy olyan államban, ahol a világon Kína után a legtöbb kivégzés zajlik évente, sok közülük nyilvánosan.
Ez az anya képviselte azt az álláspontot, amelyet a halálbüntetést megszüntetők, ill. annak eléréséért harcolók is vallanak: nem lehet az élettől senkit megfosztani. Ahogy persze a gyilkosok sem tehetnék, de a jogalkotók szerint a gyilkosságoknak csak elenyésző része előre kitervelt, a halálbüntetés viszont azt sugallja, hogy az erőszak legális. Szakértők szerint eddig azt sem sikerült bizonyítani, hogy a halálbüntetésnek elrettentő, visszatartó hatása lenne pontosan a gyilkosságok jellegéből adódóan, miszerint azok túlnyomó többségét hirtelen felindulásból követik el, előzetes meditáció nélkül.
A kiállítás képeinek többsége valamint a korábbi évek nyerteseinek mindegyike valamilyen szenvedést feldolgozó kép. Mélységesen lehangoló ilyen koncentráltan látni a világban zajló nyomorúságokat, de meg kell nézni, látni kell, el kell rajta gondolkodni… Legalább ezzel tartozunk azoknak, akik átélői ezeknek a szenvedéseknek.
Jó lenne egy Happy World Press Photo kiállítás, amely az élet boldog pillanatainak a bemutatója lenne. Mert olyanok is vannak…
