reblog

Október 12-e Amerika felfedezésének napja, ugyanis ezen a napon lépett először partra az Új Világban Kolumbusz Kristóf 1492-ben. Spanyolországban ez a nap 1987-től Nemzeti ünnep.

Érdekes, ahogy a különböző latin-amerikai országok értékelik ezt a napot, mit jelent számukra, s milyen jelentőséget tulajdonítanak neki. Ennek megfelelően az egyes országok eltérő módon keresztelték el a felfedező megérkezésének ünnepét:

A rassz napja (Mexikó és Kolumbia)
Az indián ellenállás napja (Venezuela)
Két Világ felfedezésének napja (Chile)
A kultúrális sokféleség tiszteletének napja (Argentína)
Amerika napja (Uruguay)
Kultúrák napja (Costa Rica)
A bennszülött népek és az interkulturális párbeszéd napja (Peru)
Interkultúrális kapcsolatok napja (Ecuador)
A deskolonizáció napja (Bolívia)

Természetesen az Egyesült Államok is megünnepli a kontinens felfedezését “Kolumbusz napja” néven.
2010-ben az ENSZ pedig “A spanyol nyelv napjá”-vá nyilvánította október 12-ét.

Így emlegették a korabeli újságok 1910-ből Szendrői Török Marianna May grógnőt,  ugyanis ő volt II. Abbas Hilmi (1874-1944) egyiptomi uralkodó felesége.

A grófnő nevelőapja, a telefonközpontot feltaláló Puskás Tivadar révén beutazta egész Európát. Sokoldalú képzést kapott, s nagyon fiatalon, 12 éves korában már újságcikkei jelentek meg. Grazban élt, bátyja pedig Bécsben tanult a Theresianum katonai akadémián. Egy alkalommal amikor meglátogatta testvérét, akkor ismerte meg annak barátját, az akkor még trónörököst Egyiptomból.

Csak egy jóval későbbi találkozás után indult levelezés köztük, amelynek eredményeként a már nős uralkodó Egyiptomba hívta a grófnőt. A szerelemből először titkos, majd hivatalos esküvő lett 1910-ben.

A grófnő a király feleségeként felvette a Djavidan Djanan nevet, amelyet élete végéig megtartott, a sírkövén is ez áll. Áttért a muzulmán hitre is.

Az uralkodócsalád sohasem nézte jószemmel, hogy a király európai nőt vett feleségül. Közvetlensége, közügyekben való aktív részvétele hagyományromboló volt az egyiptomi udvarban. Még azt is megtette, hogy palotaszolgának álcázva részt vett a hivatalos fogadásokon, az ugyanis meg volt tiltva királyi hitveseknek.

A pár egy kémnő cselszövéseinek köszönhetően 1913-ban elvált. A grófnő Berlin majd Bécs után végül Grazban telepedett le.  A Hárem című könyvében írta meg emlékeit.

Sok országban figyelhetők meg törekvések arra cégek és kormányok részéről, hogy növekedjék a nők aránya a vezető pozíciókban mind vállalati, mind kormányzati szinten. Van, ahol kvótákat írnak elő a megvalósítandó nemek közötti arányról. Ebben egyik élenjáró ország Norvégia, ahol már évtizedek óta nagy hangsúlyt fektetnek a nemek közötti egyenlőség megvalósítására a gazdasági és társadalmi élet minden területén. Még a sorkatonai szolgálatot is bevezették nők számára.

A tapasztalat, a gyakorlat és több nemzetközi kutatás eredménye azonban azt mutatja, hogy a nők azokban az országokban, mint pl. Norvégia, ahol tényleges választási lehetőségük van, a nőies szakmákat részesítik előnyben.

A kutatások szerint a nők férfias területekre való belépése általában valamilyen gazdasági vagy politikai kényszer eredménye. Tehát, ahol megvan a nőies munkák gazdasági és társadalmi megbecsülése, ott a nők többsége szívesebben választ nőies munkát. … Ami teljesen érthető és természetes … Miért kell kvótákkal erőltetni az ellenkezőjét?

Arra kellene inkább a hangsúlyt fektetni, hogy egyenlő legyen az elbírálás: ha az adott munkára egy nő alkalmasabb, mint az ugyanoda jelentkező férfitársa, akkor kapja meg a lehetőséget a nő, de ha ez  fordítva igaz, “győzzön” a férfi. Igazából, csak az azonos feltételeket kell megteremteni, és félretenni a sztereotípiákat. Egy munkahely betöltéséről döntést hozóknak csak az EMBER-t kellene látniuk.

A gond akkor van, ha egyformán jónak találtatik mindkét nembeli jelentkező. Ilyenkor mi történik? Ha kvótarendszer van, a nőt választják, ha nincs kvótarendszer, akkor a férfit, mert az nem lesz terhes, és nem fog hiányozni, ha betegek a gyerekei. Mindkettő valamilyen szinten diszkrimináció.

Több cég a női kvóta emelésével párhuzamosan meghirdetett egy bizonyos work-life-balance programot, amelynek egyik célja, hogy a nők családi életüket jobban össze tudják hangolni vezető pozícióikkal. Ennek egyik eleme pl. a home-office, amikor munkaidejük valahányad részét otthonról dolgozva tölthetik le.

Bár általában elmondható, hogy ha megengedett a szokásokkal ellentétes cselekvés, akkor az máris veszít vonzerejéből, itt mégsem erről van szó. De az mindenképp igaz, hogy annak van a legnagyobb jelentősége: VAN-E LEHETőSÉGÜNK VÁLASZTANI?. Ha van, az adja meg számunkra a szabadságot, azt az érzést, hogy mi döntünk és nem a körülmények. Jó lenne, ha ez egy belátható időn belül nemcsak egy-két jóléti állam “kiváltsága” lenne…

Boldogságórákon vehetnek részt azok a gyerekek, akik oktatási intézményei beneveztek a programba. Már több, mint 300 iskola vette fel tantervébe azt a szándékot és igyekezetet, hogy egyre boldogabb generációkat léptessenek az ÉLET-be, ill. fejlettebb készségekkel lássák el őket problémáik megoldására, amelyek akár párkapcsolatiak, akár munkahelyiek, s ezzel elégedettségi szintjük növekedjék.

Miért merült fel ez az igény? Újabban rengeteg cikk foglalkozik az oktatási rendszer átalakításának egyre sürgetőbb szükségességével. A gyerekek túlterheltsége, az iskolai stressz, az irreális mennyiségű tananyag besulykolásának teljesítendősége napi témává lépett elő. Nem beszélve azokról, az előbbinél még súlyosabb problémákról, amelyek a mai fiatalokat fenyegetik drog és alkohol formájában, de fontos probléma az iskolai bullying és a gyerekek érzelmi “elhanyagoltsága”is.

A “Boldogságórák” programot nagyszerű kezdeményezésnek tartom amiatt, hogy felismerték, valamit tenni kell azért, hogy a gyerekek, tehát az új generációk megtanulják a pozitív gondolkodást, azt, hogy meg kell látni mindenben a jót, hogy a mások segítése, elfogadása, tisztelete boldogabbá tesz. Mert amint azt mindannyian tudjuk, az optimizmus nem a magyarok erőssége…

Lehet, hogy a boldogság oktatása kicsit erőltetettnek tűnik, mégis pozitívan értékelhető. Ha tényleg beválik, meg lehet fordítani egy irányt, hiszen ezek a gyerekek ezt a szemléletmódot fogják továbbvinni és továbbadni.

Persze, az ideális az lenne, ha egy olyan mértékű oktatási reform valósulna meg módszertani újításokkal,  amelyben a személyiségfejlesztés beépülne az iskolai mindennapokba és nem heti egy órában kellene “tanulni a boldogságot”. Van példa erre, a mostanában sokat emlegetett finn rendszer, ahol a “boldogsághoz” szükséges faktorokat a gyerekek magukba szívják szinte észrevétlenül.

Jó lenne körbenézni, és példát venni… Jó lenne valami olyat, valami jót, egészet és működőt létrehozni, amit aztán utána nem kell toldozgatni-foldozgatni “boldogságórákkal”…

Egész életemben vágytam arra, bárcsak statisztálhatnék egy kosztümös filmben! Kipróbálhatnám, milyen is volt nehéz, fűzős ruhában a mindennapokat élni néhány száz évvel ezelőtt egy módos polgári család tagjaként pl. Itáliában.

Persze, az ember tudja, hogy a vonzó dolgok mellett sokminden volt, amire ma azt mondanánk,”ezt hogy lehet kibírni?”, “de undorító!”, “de jó, hogy a 21. században élünk!”, stb., de ezek mind háttérbe kerülnek, a “tudom, de nem számít” kategóriába.

Nyáron elolvastam Luca Di Fulvio: “A lány, aki megérintette az eget” című regényét, és igazán elmondhatom, hogy engem is nagyon megérintett. A regény a 16. században játszódik Velencében. Az író olyan szemléletesen mutatja be a várost annak lenyűgöző eredetiségével és bűzös kegyetlenségével, hogy sokáig a hatása alatt voltam. Állítom, teljesült a vágyam: ott éltem Velencében a 16. században! Annak minden szépségével és kellemetlenségével.

A szépséget ma is megcsodálhatjuk szerencsére, az maradandó. A kellemetlenségek nagy részét  a fejlődés és a modernizáció megoldotta.

A regény hatására az addig a “tudom, de nem számít” kategória tartalma nagyon is élő lett, és már nem annyira vágyom vissza azokba a századokba, még akkor sem, ha hercegkisasszony lennék.

Sosem voltam boldogabb amiatt, hogy a 21. században élek, mint miután elolvastam ezt a remekművet. Tényleg értékelem azt, hogy van szennyvízelvezetés, légkondi, közbiztonság, mosógép, hogy mindennap zuhanyozhatunk, csapból vizet ihatunk, autóval, repülővel utazhatunk, és még sokáig lehetne sorolni.

Érdekes lenne látni, hogy egy időgép által a 16. századból idecsöppent ember milyennek látná a mi életünket, és mennyi idő alatt tanulna bele?